Mélypont

Mélyponton vagyok testileg is és lelkileg is.
A vasárnapi első 30 km-em után annyira kimerültem, hogy másnap reggel két "szép" herpeszes hólyag fogadott a számon.
Kedden ment a szokásos 10 km. Csütörtökön a másik 10. Vasárnap ment volna 22 km, de annyira fájtak a bokáim, a térdeim (eddig ezzel nem volt gond), hogy 14 km-nél feladtam. :(

Az fogalmazódott meg bennem, hogy a futás van értem, nem én a futásért. Január óta futok rendszeresen. Szóval még egy éve sincs. Nem vagyok alapból sportos alkat, így nem csoda, ha a szervezetem ezerrel jelez, hogy túl korai még nekem idén ősszel egy maraton.
Így a józan eszem.

De közben meg nagyon vágyom rá....

Azóta szerdán volt egy könnyed 8 km.
Majd meglátjuk....

Az első harmincas

Kedden ment a 10 km, 57:47. Egész jó idő ahhoz képest, hogy kicsit nyögvenyelősnek éreztem, mert én hülye már megint ettem halat, kecskesajtot. Megfogadtam, hogy többet soha. És azóta tényleg "tiszta" is vagyok, divatosan szólva nyers vegán, méghozzá alacsony zsírtartalmú nyers vegán. (80/10/10). :)

Csütörtökön újabb 10 km, de ez nagyon lassú volt, mert a 10 éves fiam is velem tartott az első 3 km-en. Történt ugyanis, hogy ezer éve könyörög egy saját telefonért. Megmondtuk neki a férjemmel, hogy oké, kaphat, ha kitűnő lesz a bizonyítványa év végén. Nos kitűnő is lett, meg nem is, mert szorgalomból csak 4-est kapott. Így kitaláltuk, hogy oké, kaphat, azzal a feltétellel, ha elkezd végre a heti egy szem úszáson kívül valamit sportolni. Persze semmi nem tetszett neki, így jött az ötlet, hogy fusson velem. :) Ha nincs kedve valamikor: semmi gond, csak akkor a következő futásig nálam lesz a telefonja. :)
Szóval így lett 1:02:15.

Vasárnap ismét a fiammal kezdtem. Az első 3 km-en jött ismét. Csak bosszantó volt, hogy nem kötötte meg rendesen a cipőfűzőit, így amikor már a második cipőfűző miatt álltunk meg, megállítottam az Endomondot, és sajnos azt hittem, hogy sikerült újraindítanom, de kb. 3 km-nél jöttem rá, hogy nem, sőt még a telefonomat is majdnem teljesen kikapcsoltam. A fiam hazament, aranyosan integetett a fordulónál én meg róttam tovább a köreimet. Az elmaradt 26 km-t akartam végre megcsinálni. Az első km-k olyan jól mentek, hogy elhatároztam, hogy inkább a jövő heti 30 km-t csinálom meg, mert akkor úgyis valószínűleg a menstruációmmal fogok bajlódni. Aztán az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne most megcsinálni az egész maratont! Akkor meglenne már augusztusban és innentől kezdve minden hónapban csinálhatnék egyet márciusig. Hahh.....!
10 km után már éreztem, hogy nem lesz ebből ma maraton, kicsit el voltam szállva ezzel  gondolattal... :)
A 13. km után már szükségem volt zenére is, hogy kicsit terelje a figyelmem az "itt fáj, ott fáj"-ról és a monotonitásról. Igen, monoton volt és unalmas. :( Azt hittem, hogy a 38 évemmel én bőven érett vagyok mentálisan hosszabb távokhoz. Hát most megingott ez a hitem.
Amikor végre megvolt a 26 km, akkor eldöntöttem, hogy az a plussz 4 km már menni fog, hogy legalább az első 30 km meglegyen. Ment is, de ehhez már tényleg szívvel kellett futnom. Még kicsit szédelegtem is, amikor befejeztem és fájtak a lábaim. A csípőm, a bokám, térdem. Nem komoly fájdalmak ezek, azt érzem most is, de mégis...
Egy 0.33 l-es kis palackban vittem vizet, benne egy kiskanál chiamagot és egy fél citrom levét. Nagyon hiányzott a szénhidrát, legközelebb teszek bele vagy banánt vagy datolyát összeturmixolva.
Visszatérve a fájdalomra: az egyik, hogy rájöttem, hogy sokkal komolyabban kell vennem az erősítéseket, mert nagyon gyenge a törzsizomzatom. (Has, hát, derék, far.)
A másik, hogy rájöttem, hogy azért fájdul meg mindkét oldalon a belső bokám mögött lévő terület, mert mindig megfeszítem a lábfejemet. Folyamatosan felfelé feszítve tartom. Most hirtelenjében úgy segítettem ezen, hogy amikor már rendesen fájt, akkor 10-20 lépés erejéig amikor hátul volt a lábfejem a levegőben, akkor hagytam kicsit ellazulni, "lengeni". De valahogy a technikámon kéne alapvetően változtatnom, hogy egyáltalán ne fájjon sehol.

Most megint úgy érzem, hogy csupa önző, önigazolásos okok miatt akarom ezt a 42.2 km-t. :( Több, mint 3 óra elment ezzel a 30 km-rel is. (Nem tudok pontos időt mondani az elveszett első 3 km miatt.) Kell ez nekem? Jár ez nekem? Nem tudom?....

Pihenő hét

Szóval fájtak a bokáim és nem ment a 26 km, csak 10 km kedden. Azt nem mondom, hogy nagyon elkeseredtem, de azért eléggé szomorkás lettem. :(

Péntekre viszont már úgy éreztem, hogy jól vagyok. Az jutott eszembe, hogy akkor legyen ez a hét a pihenő hét, rövidebb távokkal, és akkor majd utána folytatom ott, ahol abbahagytam.
Őszintén szólva nagyon nem volt kedvem menni pénteken. Húztam, halasztottam az indulást, pedig csak 8 km volt aznapra előírva. Aztán annyira belejöttem, hogy az lett eddigi leggyorsabb 8 km-em: 39:50.
Egy kissé kislányos gondolat volt a motivációm, hogy 40 perc alatti legyen az időm: arra gondoltam, hogy ezen múlik a férjem élete. :) Ennyire még sosem fulladtam ki a futás végére, de nagyon jól esett így is és jó érzés, hogy rajtam nem múlik a szerelmem élete. :) Ő utána csak nevetett a motivációmon, de gratulált a jó időeredményhez.

Vasárnap este 12 km-t futottam Az utolsó mohikán című film zenéjére. Kilian könyvében olvastam, hogy neki is sokszor egy jól megválasztott zene az, ami segít átlendülni egy-egy holtponton. Ennek a filmnek a zenéje tisztára libabőrössé tesz már lánykorom óta, úgyhogy ismét minden nagyobb erőfeszítés nélkül sikerült egész jó időt futnom: 1:07.37.
Most először futottam a maratonra felkészülésem alatt nem a Fivefingersben, hanem a Nike 2.0-ban. Azt gondoltam, hogy így kímélni tudom a bokáimat. Hát nem. Most is fájnak kicsit, ráadásul két helyen vízhólyag is lett a lábamon, ami a vff-ben sosem szokott lenni.

Úgyhogy most az a tervem hogy megpróbálom újra azt a hetet, amikor 10-10 majd 26 km az adott táv és ha nem sikerül, vagy túlságosan elszáll megint a bokám, akkor egy darabig, míg elég erősek nem lesznek a lábaim, akár hetekig, hónapokig is, csak heti háromszor 8-10-12 km-t futok. És onnantól folytatom tovább a maratoni felkészülést. Meglátjuk...

Viszont a hatásomra elkezdett futni az egyik öcsém és az egyik bátyám is, ill. a bátyám ráállt a gluténmentes étkezésre is. Nagyon-nagyon örülök, mert már nagyon régóta mondogatom finoman a bővebb családomnak is, hogy mik lennének a minimum az étkezésben, de nem hallgattak rám sosem és most hirtelen ketten is. :)
Bárcsak a szűkebb családom, és főleg a férjem is egyszer csak képes lenne a változtatásra!

Tudom, hogy nem könnyű, mert sajnos még én is viszonylag sokszor "csalok". Pl. szombat este nem bírtam ellenállni a friss, saját kezűleg készített kecskesajtunknak. Annyira, de annyira finom! Aztán másnap, vasárnap a családnak sütött krumpliból is ettem egy keveset. Meg is lett a böjtje, mert futás közben úgy felpuffadt és feszült a hasam, hogy egy pillanatra azt hittem, nem is leszek képes teljesíteni a 12 km-t. Kívülről valószínűleg úgy nézhettem ki, mint más 6 hónapos terhesen....
Egy vegán ismerősöm, aki szintén mostanában kezdett el áttérni a nyers étkezésre írta a blogjában, hogy basszus, az ágyunkba se pisilunk bele, akkor miért mérgezzük magunkat tudatosan? Annyira igaz!
Az én "kisördögöm" mindig azt mondja, hogy de ez a pici mennyiség nem számít, nem árt. Aztán persze megtapasztalom, hogy de, igen...
Augusztus 17-én lesz egy éve, hogy belekezdtem a nyers vegánságba. De jó lenne idén augusztus 17-től tényleg tisztán nyers vegánnak lenni! :)

Lesz ebből őszre maraton?

Félek, hogy nem... :(

Kedden és csütörtökön 10-10 km-t futottam a 6. héten. A keddi volt az eddigi legjobb időm: 56:38, pedig eléggé döcögősen indult. Aztán annyira fájt szerdán a bokám, hogy csütörtökön csak egy nagyon lassú 10 km-t mertem bevállalni: 1.05:55. Igazából az motivált, hogy a bátyám annyira odavan tőlem, hogy 6 gyerekes anyuka létemre 10 kilométereket futkosok. Hiába, a hiúság nálam is bejátszik rendesen... :)

Vasárnap egy 26 km-es táv várt volna rám. De 1. megijedtem tőle, 2. annyira fájt a bokám már, hogy jobbnak láttam elhalasztani, 3. egyébként sem bírtam összehozni, mert vendégségben voltunk a Balatonnál és csak este fél tízre értünk haza.

Hétfőn sikerült eladnunk végre a családi autónkat, viszont ez este történt, emiatt nem tudtam menni. Kedden indultam neki, elég későn. És jaj... 1. Már az 5. km-nél éreztem a bokámat, 2. fejben is meg voltam ijedve, mert ilyen hosszút még sosem futottam, 3. annyira nem volt kedvem sokáig sötétben futni, mert félős vagyok.

Így ebből is egy 10 km-es táv lett, tűrhető idővel: 57:35. A mezítlábas cipős ismerőseimmel beszélgettünk arról, hogy sokunknak az a technikai hibája, hogy a súlypontunk előtt fogunk talajt. Scott Jurek nagyszerű videója segít ebben. A lényeg, hogy egy nagyon picit érdemes előre dőlni (véletlenül sem hajolni) egyenes derékkal. Így próbáltam futni és igaza van Zoli barátomnak, hogy így nagyon gyorsan kell szednünk a lábunkat, ami viszont eléggé gyorssá is tesz bennünket. Zoli pl. így futotta élete eddigi leggyorsabb 10 km-ét a napokban. :)
Amikor ilyen gyors tempóban futottam és erősen koncentráltam arra, hogy a vertikális mozgásom kicsi legyen, akkor szinte alig fájtak a bokáim, viszont ezt a gyors tempót 10 km felett egyelőre nem tudom elképzelni. Egyszerűen nem bírnám szusszal... :(

Szóval most kicsit el vagyok keseredve, mert megint fájnak a bokáim. Tartok tőle, hogy tényleg túl kezdő vagyok, túl edzetlen egy őszi maratonhoz. Ezt jelzi a testem. Mondjuk kíváncsi lennék, hogy akkor is így lenne-e, ha nem mezítlábas cipőben futnék és főleg ha nem aszfalton?

Egyébként meg ma van a névnapom és a férjemtől kaptam egy futóesőkabátot, ami abszolút jól jön a mostani időjárást elnézve. :)

Most pár napig pihentetem a lábam és meglátom, hogy honnan folytatom. Muszáj végiggondolnom ezt az egészet. Talán igaza van a férjemnek és türelmesebbnek kell lennem. Jó lesz az a maraton tavasszal is, mondjuk a szülinapom körül...

:(

5.hét

Már az 5. héten is túl vagyok. Megvolt az első kihagyásom. A keddi futásomat egyszerűen nem tudtam összehozni sem kedden, sem szerdán, de még csütörtökön sem. Állandóan valami családi dolog miatt kellett halasztgatnom. Nagyon rossz érzés volt, de rájöttem, hogy egy kimaradt edzés miatt még nem dől össze a világ, még fel tudok így is készülni egy maratonra.

Pénteken futottam kb. 10 km-t , vagyis futottam 1 órát. Sajnos kipurcant a telefonom képernyője, így vele együtt szállt el az Endomondo app-em, amit nagyon-nagyon szeretek. Méri nekem az időt, megtett távot, sebességeket, meg minden mást, ami igazából nem is érdekel engem. :) És zenét is a telefonomon tudok hallgatni futás közben. Szóval fogtam a férjem karóráját (nekem még az sincs) és így futottam 1 órát.
Vasárnap 22 km várt rám. Mert, hogy közben átváltottam egy másik edzéstervre. A BSI oldalán lehet feliratkozni az októberi Spar Maraton edzéstervére, amit Barát Gabriella edző állít össze. Ebben heti négy futás van és vannak a futások közben kis feladatok is. (Gyorsabb rövidebb szakaszok, stb.) Én a szombati futást kihagyom, így marad a keddi, csütörtöki és a vasárnapi. És a feladatokat is hellyel közzel végzem, ahogy jól esik. Egy kicsit muszáj magamra szabnom ezt az edzéstervet is. Az előzőt túl kevésnek éreztem, ezt egy ici-picit soknak. remélem mégis elég lesz nekem.
Szóval jól ment a 22 km is. Bár a bokáim ismét elkezdtek fájni, sőt, néha a bal csípőm is. Persze megint vff-ben futottam. :) A vége 2:14 perc lett. A félmaratoni táv részideje: 2:08:10. Bő két perccel jobb a májusi első fél maratonomnál. Ez nem sok, de az én szívemnek kedves. :)
Este jó alaposan bekentem a bokáimat Flexagillel. Szerintem nem lesz gond. :)

A kettővel ezelőtti posztomban írtam Kilian Jornettől idézetet, amikor arról elmélkedik, hogy igazából kiért, miért fut. Ezt az idézetet megosztottam az egyedül futunk facebook-os csoportban is, ahol ezt a választ kaptam rá:
Segítek Bogárka! A lelkedért futsz . Tapasztalatból mondom . Mint idősebb futó. Te Berta Mária Tőzsér . Állsz a testedből és a lelkedből . A lélek mondja meg ,hogy mit csináljon a tested . Ha megcsinálja Boldog vagy.

Hát nem valami fantasztikusan egyszerű és nagyszerű megfogalmazása az igazságnak? Én úgy megörültem neki. :)
Aztán két másik választ is találtam a héten magamnak. Az egyik, hogy azért akarok maratont futni, hogy a felkészülés adjon elég motivációt ahhoz, hogy kitartó legyek a futásban. Nagyon kezdő vagyok még. Soha nem voltam kitartó egyetlen sportban sem. Most viszont nagyon szeretném, ha ez a sport úgy hozzám nőne, hogy tényleg ne tudjak nélküle létezni. :)
A másik az alibi. :) Ha azt mondom a férjemnek, hogy ma 22 km-t kell futnom, mert annyit ír elő az edzésterv akkor nem bosszankodik, hanem maximum hüledezik, de szívesen elfogadja, hogy nekem most mennem kell. Ő csak a kínlódást látja ebben, az örömet nem. Sajnos...

4.hét

Kedden 45 percet kellett volna futnom, de nagyon későn tudtam csak elindulni, így 30 percet futottam. Cserébe viszont gyorsan: 180/perc lépésszámmal. Így 5.5 km lett. Mondjuk ehhez kellet az is, hogy nagyon dühös voltam. Szeretnénk eladni az autónkat és többek között egy olyan fickó jelentkezett, aki a telefonban mindent megígért, megegyezett a férjemmel, aztán idejött és olyan bunkó módon kezdte el fikázni a kocsinkat, hogy felkaptam rajta a vizet. Kiabált is velem, én meg ezt nehezen viselem. Végülis nem vette meg az autót én meg rohantam futni, hogy valahogy lehiggadjak. Erre mindig jó a futás...! :)

A csütörtöki futást péntekre halasztottam. 60 perc, 10.3 km. Nagyon jól esett a gyors tempó.
Vasárnap egy nagyon lassú hosszút futottam: 106 perc alatt 16.7 km-t. Igazából ez is jól esett, de most érzem a bokáimat és ennek nem örülök.
Még mindig azon tépelődöm, hogy erőltessem-e az őszi maratont, vagy sem? Ez a bokafájdalom nem tetszik nekem. Valószínűleg szerdára tolom a keddi futást és lehet, hogy előveszem mégiscsak a Nike Free Run-t.
Pedig annyira szerettem volna végig vff-ben futni...

Most már jönnek az egyre hosszabb távok, azaz sok időt vesz el most már egy-egy futás. Persze relatív, hogy mi a sok idő. Hétköznap 1-1.5 óra a nyújtással együtt, hétvégén 1.5, nemsokára kettő. A legutóbbi futásom alatt már éppen kezdtem egyre jobban érezni magam, elképzeltem, hogy milyen lesz majd, amikor a maratont futom és még képzeletbeli buzdító embereket is álmodtam oda, amikor elfutottam egy parkoló autó mellett, amiben egy fiatal anyuka a kb. 1 éves kis csemetéjével játszadozott. Persze rögtön lelkiismeret furdalásom lett. Nekem is inkább a gyerekeimmel, a férjemmel kéne lennem. Együtt vacsorázni, fürödni, mesét olvasni nekik...
De szükségem van ezekre az órákra. Annyira jó érzés, hogy van egy terv, ami alapján futhatok, zenét hallgathatok, gondolkozhatok, álmodozhatok, és valamennyire szabadjára engedhetem az érzéseimet. Kívülről szemlélve azt mondhatom őszinte szívvel, hogy igenis jár ennyi egy hat gyermekes anyukának.
De belülről nem ezt érzem. Ezt a belső, hamis érzést kell tudnom átalakítanom. Kóstolgatnom, rágcsálnom, emésztenem... és akkor remélem, hogy lassan átalakul.

Apropó emésztés: nem tudom mi van velem? Amióta hazajöttem az osztálytalálkozóról, lépten-nyomon "bűnözök" a nyers vegán étkezésben. De nagyon durván, még húst is eszem, fagyit, ránott gombát... :( Nem csoda, hogy újra teli vagyok pattanásokkal, és a kézízületeim is újra fájnak picit, dagadnak. Lehet, hogy emiatt nem bírta a bokám a mostani hétvégét? Muszáj erősnek lennem és nem ártanom a testemnek a főtt ételekkel, hússal, gluténnel, tejtermékekkel.

Futni vagy meghalni

A közelgő névnapomra kaptam Kilian Jornet Futni vagy meghalni című könyvét. Kilian mindössze 27 éves terepsíelő és terepfutó, többszörös skyrunning világbajnok. Gyakorlatilag amelyik versenyt kiszemeli magának, azt meg is nyeri és sokszor, mint legutóbb a Hardrock 100 mérföldes versenyt, pályacsúccsal. Őstehetség, ez biztos.

Szóval olvastam a könyvét, ami lebilincselő volt, mert pontosan arról írt, ami engem is foglalkoztat, hogy mi van egy futó lelkében, miért futunk.

A vicces az, hogy végülis a volt barátnője filozófiájával tudtam azonosulni, ami bizonyos szempontból ellentéte Kilianének:
"...neki nincs szüksége arra, hogy rajtszámot varrjanak a mellkasára és tudja, hogy a háromezer indulóból senki sem volt képes előtte célba érni, ezek nélkül is nap mint nap élvezi a természetet és a küzdelmet."

De ismerősek a következő dilemmák is, amit viszont már Kilian fogalmazott meg:
"...A családomért futok, és azokért, akik eljöttek, hogy segítsenek a versenyen, és akik annyira bíztak abban, hogy megcsinálom. Vagy lehet, hogy ez csak egy ürügy? Talán azért gondolom, hogy értük futok, hogy ne mentesítsem magam a döntéseim súlya alól, de nem állok meg, mert be akarom bizonyítani magamnak, hogy képes vagyok rá, és nem a többiekért, hanem magam miatt kell folytatnom?"

Őszintén sajnálom Kiliant, hogy mindig újabb és újabb rettenetes kihívásokra és az ujjongó tömeg csodálatára van szüksége ahhoz, hogy boldog legyen. Persze én is csodálom őt a kitartásáért, erejéért és azért, ahogyan az elméjével tud hatni a testére. De nagyon más világ az ő világa az enyémhez képest...


A múlt héten végülis pénteken futottam még 45 percet, 7.6 km-t. Vasárnap pedig 90 percet, 15 km-t. A vff-ben futottam, ami túlzottan bátor döntés volt, mert most érzem kicsit a bokáimat, ill. a jobb csípőmet is. Egyébként eszembe jutott már, hogy nem lesz-e akadálya a maratonnak a csípőm, mert erős a gyanúm, hogy  veleszületetten nem stimmel vele valami. Amikor én születtem még nem volt csípő ultrahang. Szimpla kézi vizsgálattal gyengének találták a csípőmet, ezért hetekig Pavlov kengyelt kellett viselnem. Illetve a terhességek alatt is sokat fájtak a csípőim, főleg az utolsó hetekben. Most is ilyen jellegű a fájdalom benne. Majd meglátjuk. Nem akarok ezzel kifogást találni, de ha muszáj, akkor komolyan fogom venni.

Örülök, hogy van egy gyönyörű családom és nincs adrenalinlöketekre szükségem a boldogsághoz.
Viszont egy másik nagy ultrafutó filozófiájával már teljesen tudok azonosulni:
"A futás számomra öröm, egyensúly, önismeret." Németh Csaba